Szombaton a Total Metal-ban jártunk, és csaptunk egy görbe, helyenként szögletes, és töredezett estét.Node kezdjük inkább az elején.Kábé másfél hete ránk dobott egy üzenetet a Last Desire zenekar a MySpace-en, hogy csörögjünk, ha tudunk. Mondták, hogy itt van ez a buli, és kiesett egy zenekar, jöjjünk. A legutóbbi moccanásunk a TM-ben a Sicitur Adastra-val mindenkiben határozott emlékeket hagyott, bennem leginkább kétségbeesést, de a srácoknak bejött a fíling, úgyhogy nem agonizáltunk sokáig, szóltunk, hogy nekünk jó. Tekintve, hogy már a Metalfest Open Air Hungary-n történő vendégeskedésünk óta tűrhető mértékben fekvőbeteg vagyok, szombat délután még nagyon nem akaródzott elindulni otthonról. Az futott át az agyamon, hogy ebből már csak két dolog lehet, vagy egy rideg botrányba fulladás, vagy egy kurvajó buli. Bizonyos értelemben mindkettő megtörtént, de erről majd később. Amikor odaértünk, a klub még zárva volt, lepacsiztunk a The Niarg tagokkal, és lassan a LD is befutott, aztán nagy nehezen a portás bácsi is, aki beengedett minket. Itt azért már bőven volt probléma, például, hogy a cuccok x része még sehol sem volt, és MókásDéw kollega sem kapkodta el a válaszadást az erre irányuló kérdésekre. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekünk mindenünk volt, ami kellett, és a múlt héten nagyjából minden nap beszéltünk telefonon, és elégszer elmondta, hogy nem tud szerezni a többieknek cuccokat, de azért örültünk volna, ha nem háton kell elcipelni az egész banzájt. Persze így a végső esetben, nem volt más választás, kibaszni senkivel sem akartunk. A The Niarg már egy órája várakozott, mire kezdeni tudtak, a dobosuktól megtudtam, hogy ez az első koncertjük az aktuális felállással, és főleg ehhez képest, elég komoly beleélést tanúsítottak, volt ott földön fetrengéstől kezdve, minden. Paliék a LD-ből egy-egy dobverő segítségével még emberi cinállványt is szolgáltattak a show-nak. Zenéjükre jól illik az előzetes stílusmegjelölés "psichedelic-grunge", egy eklektikus, hangszercentrikus valami, elég jól átadott hangulatvilágban. Első koncerthez képest a műsoridejük is igen derekas volt, nem néztem az órára, de szerintem simán 1 óra fölött játszottak, ami szerintem szintén dicséretes. Közben a kocsma szektorban megismerkedtünk Cecy Lee énekesnővel is, akinek elég jó beszélőkéje van, ehhez újdonsült gitárosaink hálás közönségnek bizonyultak. A cuccokról folytatott kupaktanács során elcseréltük az időpontunkat a Last Desire-el, úgyhogy most ők következtek. Nem az a túlcifrázós hozzáállású srácok, mélyrehangolt, darálós-üvöltős hardcore-t nyomnak. Fontos megjegyezni, hogy egy elég komoly "rajongói bázis" követi őket mindenhová. Persze ők haverok, barátnők, és hasonló, a tagokhoz közelálló emberkék, viszont nagyonis elkötelezettek, tombolnak, headbang-elnek, pogóznak, igény szerint lebontják a helyet. Ez nagyon komolyan megdobta a hangulatot, merthát a többi körülményben nem volt sok köszönet, kisteljesítményű cucc, kontroll nuku, a zenészek nem hallják egymást, így volt egy pár csúszás, és Viktor komám (gitár) úgy a harmadik szám magasságában csúnyán el is hangolódott, amivel nem sokat tudott kezdeni, merthát a gittyóján eltört a hangolókulcs, és így azt megelőzően is egy kombinált fogó segítségével gyógyítottuk a húrt a megfelelő állásba. Viszont buli szempontból minden 100-as, úgyhogy ők sem hagyták a színpadot hidegen. Ekkor következtünk mi. Egy kifejezetten olajozott beállás után bele is kezdtünk a mókába. Ugyan ez "a színpad egyik vége nem tud semmit a másikról" probléma nálunk is fennállt, dehát nem lehet minden tökéletes, a buli csak-csak beindult. Volt koncepció is, egy afféle fordított basszerbúcsúztatás, az lett megdumálva, még az előző heti próbán, hogy Szűcs (aki új), játszik először, a 10 tervezett számból az első 5-öt, és Janó a második ötöt. Csakhogy ez nem nagyon jött össze. Lenyomtuk a Let You Fall-t, a Say STOP!-ot, a Road across the East-et, és a Rescue Me-t, közben kezdett ténylegesen felforrni a hangulat, volt hajrázás bőven, ugrálás, rohangálás, egy egész korrekt kis pogó is kialakult, Bence is üvöltött, ahogy kell, aztán belekezdtünk az I hate Love Songs-ba, ami koncert körülmények közt most hangzott volna el először. Én elég jól beleéltem magam, nem is nagyon vettem észre, hogy úgy a szám felénél eltűnt az ének, csak akkor, amikor már mindenki más is leállt, és mutatják nekem, hogy Bence a földön fekszik, és nem mozdul. Persze azonnal gitár letesz, odarohan. Kiderült, hogy egy ugrásból faszán sikerült földet érnie, és kibicsaklott a térde. Elég keményen nézett ki, és persze mindenkiből hirtelen kitört a génsebész, aztán jöttek oda elszórni az okosságot, de a vége csak az lett, hogy hívtam egy mentőt. Jó 15-20 perc alatt értek ki, ekkor már azért ideges voltam, aztán mire felértünk, az őrök már kábé megcsinálták a zárást. Színpad letakarítva, már csak Bence van, meg a lelkes amatőr medikusok. Persze a mentősök rutinosak voltak, rövid helyzetelemzés után felcuccolták Bence kollégát egy hordágyra, aki ekkorra már egész jól megbirkózott a helyzettel lélekben, sőt, a nyugtatótól, amit kapott egész vigyorgós is lett, a srácok tulajdonképpen teli pofával röhögve tették a mentőautóba, aztán irány a kórház. Közben a mi cuccaink is elpakolódtak, és egy kisebb kaliberű cédéosztogatás is lezajlott, aztán elköszöntünk mindenkitől, és irány a kórház. Az ellátás persze megtörtént, járógipsz a lábon, és Bence fiunk 42 napig lőheti magát a trombózis elleni szlottyal, de minden más meg van oldva. Hazaérve mindannyian metszettünk magunknak a nadrágjából, hogy az legyen, ami eddig is volt, igazából. :-)
Végül egy közérdekű közlemény ::: Aki tud esetleg valamit a The Niarg dobosának, Wiezner Dávidnak a szimpla lábgépéről, ami eltűnt, keresse fel a zenekart!!
És egy bocsánatkérés, Cecy Lee-től, akinek ilyen módon elmaradt a fellépése.
A meglepetés zenekar kilétéről továbbra sem tudunk semmit... :-)
TGer
