Sziasztok!
Tavaly ilyenkor [azt hiszem, hogy] boldog voltam. Lelkesen körmöltem a sorokat, gyűjtöttem a képeket, alig vártam, hogy lenyomjam az entert, és szobrot állítsak a 2011-es évnek.
Hogy miért? Mert igazán forrón tálaltuk. Hangosan nevettünk, hangosan sírtunk, ami a csövön kifér.
Szigorú összehasonlításban, ezt 2012 is elhozta nekünk, de a nosztalgiázást most passzolom.
Lássuk inkább, hogy mit tanultunk belőle.
Tudjátok, azért utálom, amikor a magunkfajta csávó interjúkban, cikkekben, satöbbi, a zeneipar válságáról papol, mert rendszerint saját magát azonosítja az egész hóbelevanccal. Banális közhelyekbe csomagolva közli, hogy ingyen jár zenélni, meg a lemez se megy. Hát ez nagy hiba. A tények persze makacs dolgok, de az ún. zenésztársadalom még a legnagyobbak személyében sem kért képviselőt, éppen ezért bocsájtom előre, hogy ne higgyétek, hogy eljátszom magam is.
Node kezdjük az elején. Engedelmetekkel átugranám az év eleji tagcserék veszteséglistáját - tompítandó a negatívizmus - nézzük inkább, hogy mit nyertünk vele.
Röviden és tömören...>...Mapettet.
Kicsit kifejtve...>...nem kimondottan vagyok tisztában a rálátásommal, de, ha most megkérdeznének, hogy mi a legfontosabb, egészen biztosan a jól megválasztott bandatagokról mondanék valami szép színpadias, előre megkomponált panelmondatot. < Ja, mint ez. De nem olyan kétdimenziós ez, hogy a pénzt, a rászánt a szabadidőt, a hangszeres tudást, meg a többi szokásos dolgot emlegessük. Valamiféle ösztönös, biológiai szükséglet kell a résztvevők szervezetében ahhoz, hogy ilyenmódon kifejezzék magukat, ezzel kell élniük minden egyes nap. Ez egyszerű dolgokban is kifejezhető, minthogy együtt járunk-e szórakozni, cserélgetünk-e egymás között nőket zenét, vagy épp időről időre megpróbálunk a többiek fejére nőni, amit persze csak az motivál, hogy mindannyiunk jelleme tükröződjön a közös termékünkön. Mapett ezt hozza. Mindent ad a közösbe, ami Ő. És bizony, ezt csak egy féle zenész tudja > aki a kezdetektől a sajátját játszotta.
Nem kis munka volt összecsiszolódni. Február volt, mire feladtam, hogy Sanyi helyére is találunk valakit, és közeledett az éles bevetés. Előre eldöntöttük, hogy nem sietünk a lemezzel, jöjjön pár koncert, had épüljön egy kis közös múlt. Közben annyi ötletet halmozunk fel, amennyi magától beugrik. Ez nem csak Mapónak volt új. Persze Ő már készen kapta a számokat, variálni csak annyit lehetett, amennyivel a hiányzó harmadik embert pótolni igyekeztünk. Ő is kicsit többet vállalt, én is, dehát ettől még együtt is csak négy kezünk van. Belenyúlkáltunk itt-ott, de nagytotálban maradt, ami volt, újratanultuk.
A lényeges változás az, hogy a négy ember SOKKAL kevesebb, mint az öt. Erre csak menet közben jöttem rá. Eltűntek a klikkek, meg az ujjal mutogatás, de jött helyette valami más, egyfajta...meztelenség érzet. Nem is tudom érthetően szavakba önteni. A legjobb példa, ami felhozható, hogy "talán kevesebb felé megy a gázsi, de a bukta is". De nem a pénzről van szó, az más lapra tartozik. Innentől kezdve, senkinek semmije nem maradt magánügy, legyen az bármilyen apróság. Nincs többé olyan, hogy "rajtam nem múlik". Ez tapintható terhet rótt ránk.
A turné aztán hozott meglepetéseket. Sokszor rájöttem már, hogy hiba siettetni a fejlődést. Vélt tapasztalatok alapján valós kockázatokat vállalni, még, ha aránylag veszélytelen módon és mértékben teszi is az ember, igen hálátlan tud lenni. Sűrű menetrendet pakoltunk össze, minimális feltételekkel vállaltunk el szinte mindent, 2 és fél hónapon keresztül nem is hagyva szabad hétvégét. Volt egyfajta kihívás értéke. Emlékszem, nagyon sokat beszélgettünk az utazások alatt. Érdemileg ezúttal, nem csak hülyülve. Ezer meg egy sztorit "cseréltünk" Mapóval, honnan jöttünk-merre tartunk jelleggel. És ahogy haladtunk, városról városra, úgy gyűltek a közösek is. Pozitív, vagy negatív értelemben mindenhol nagy dolgok történtek. Az eredeti terv szerint csupa visszatérős helyre szerettünk volna menni. Had lássuk, hogy fogadják az új felállást azok, akik látták a régit...? De ez nem sikerült. A felhozatal jó háromnegyede lett új hely, ha nem is az egész város szintjén új. És nagyon érvényesült az "egyszer fent-egyszer lent" jelleg. Volt, hogy eleve rosszul választottunk, volt, hogy csúnyán kibasztak velünk. Volt, hogy a legrosszabbra számítottunk, és a legjobbat kaptuk. És volt, hogy már mindegy volt, csak magunkért csináltuk. Valahol ezeket szeretem a legjobban. Mint egy kiránduló család, aki stoppal indul el otthonról.
Node mint minden családban, nálunk is felütötték a fejüket a súrlódások. Kissebb-nagyobb viták a jövőbeni tervekkel, a kitűzendő célokkal, az elért eredményekkel, ésatöbbi. Ez mind olyasmi, amiben nem gyakran értünk egyet. Amíg öten voltunk, nem volt nehéz "pártokra" bomlani, de ahogy fentebb is említettem, négyen már nem ilyen, megközelítőleg sem. Amikor vége lett a turnénak, arra jutottunk, hogy nem erőlködünk beszopni magunkat a fesztiválokra. Addig, amíg Alaszka legutolsó nyomorult hegyi menedékházának budijában is ott figyel a kohónesz matrica, hívjanak meg, vagy hagyjuk a picsába. Sokkal fontosabb dolgunk lehet, ha nekiállunk az új cuccnak. Ami aztán rohadt nehezen indult be. A koncertezés megzabálta az összes elképzelhető zsetonunkat, és az is kiderült lassan, hogy egymásra is eléggé ráuntunk a tavasz folyamán. A próbákhoz esetünkben szintén utazni kell, de mindenkinek nyár van, mindenki élné, lehetőleg a saját életét...persze kissebb-nagyobb átfedésekkel azért együtt. Volt szemöldökráncigálás bőven, de nagy nehezen csak nekiálltunk. A technika ördöge is fingatott rendesen, az alkotói válság is, meg a véleménykülönbségek. Azóta is magamban mondogatom, hogy vissza kell állni a ritmusba, vagy padlógázzal, vagy sehogy.
Jött az ősz, jött az öt év, és a lépéskényszer. És tényleg kényszerű volt. Más bandák ennyi idő alatt a tojásból sem bújnak ki, megint mások pedig a teltházas arénabulijukról adnak ki DVD-t a "jeles alkalomból". Most akkor tényleg, mi mi a faszt csináljunk? Jó lenne egy menő buli, de lecsúsztunk róla. Jó lett volna a lemez, de elbalfaszkodtuk. Hát akkor legyen csak egy kis morzsa belőle. Rohadtul szkeptikus voltam. Működni fog ez a nóta?? Ha igen, miért? Ha nem, miért? Agyfasz.
Megintcsak egy pillanatnyi tanulság, hogy aki azt állítja, hogy a siker nincs arányban a teljesítménnyel, az hülye. Márpedig sokan vannak így vele. Az átlagos zenész, egy bizonyos mértékű szakmai rálátás birtokában elfelejt zenét hallgatni. A szó legszorosabb értelmében nem látja a fától az erdőt. Pedig ebben rejlik a lényeg. Aki ezt el bírja kerülni, az mindig érezni fogja, hogy merre kalandozzon az alkotás útvesztőjében. Gazdálkodhat a teljes munkássága szintjén is max. 4 akkordból, ha ezt érzi, ott lesz a toppon. Szerintem.
2013 számunkra erről fog szólni. Alakulgatnak a koncertek, de addig, amíg nincs új a nap alatt, nem sietünk el semmit. Nagyon reméljük, hogy nem felejtettetek el, mert, ha már csak a fele tervünk összejön, idén minden egészen másképp lesz!!
Nagyon köszönjük Nektek a tavalyi évet, és bár nem kimondottan voltunk önmegtartóztatóak, biztosíthatok mindenkit arról, hogy soha nem fogjuk elfelejteni! :-)
Stay Tuned!!
BUÉK!
Rákendroll!!
TGer
