Pénz & Sárm!
Örülök, hogy újra itt köszönthetek minden kedves egybegyűltet. :-)
Be kell valljam, korábban már többé-kevésbé keresztet vetettem a blogolásra, valahogy úgy éreztem, túl sokszor mesélem el túl kicsi módosításokkal ugyanazt a sztorit, és 2016-ban már kevés olyan laikus van, akinek újat is, és érdekeset is tudok nyújtani a saját perspektívámból, napról napra, kizárólag beszámolókra hagyatkozva.
Ugyanakkor a téma néha csak úgy adja magát. Bár az utóbbi időben kispadra került a brigád, mégis sikerült végre tettekre váltani az ígéreteket, és felvenni a lemezt, amit már öt éve írunk. Ezt mondjuk letudhatnám ennyivel is, de nem. A folyamat kellős közepén úgy érzem, hogy szinte új ember leszek mire kész leszünk, és már most kényszert érzek a tapasztalatok megosztására. :-)
Ehhez kicsit régre kell vissza menni. Amikor az előző lemez bemutatását nagyjából letudtuk [2011], én halál egyszerűnek képzeltem a folytatást. Csak halmozzuk tovább a témákat, addig amíg elég nem lesz, és kész. Sima ügy. Ekkor persze még egy csomó friss élmény hatása alatt voltunk, ami aztán szép lassan elkezdett távolodni. Ami ma még áttörés, az holnap már elvárás.
Az igazat megvallva sosem tudtam elég objektíven felmérni, hogy amit csinálunk, annak hol a helye. Ez nem merül ki annyiban, hogy nem tudok egyenes, egyszavas, egyértelmű választ adni, hogyha valaki megkérdezi a műfajt, sokkal nagyobb itt az erdő. Mindig is voltak előttünk példák, akiket követtünk, de mégsem szerettünk volna egyikre sem hasonlítani. Az akkori tagság sem értett egyet abban, hogy hogy kéne helyezkedni, sem zeneileg, sem szubkultúra szempontjából. Nem mennék bele most olyanokba, hogy ki-mit akart, és mi lett volna ha, minden esetre bíztam benne, hogy elegendő "tartalmat" szolgáltatunk ahhoz, hogy mindenki megtalálja azt a néhány pontot, amivel azonosulni tud. Azt hiszem ez volt a legnagyobb tévedés.
Mármint az erre való törekvés. Ez nem jó taktika. Ha mindenki ízlésének van benne egy kicsi, mindenki csak kicsit fogja szeretni. Mostmár felismerem. Pedig sok zenész érvel ezzel az általa preferált keverék műfaj mellett, biztos van akinek jobban sikerül, de mi felvettünk egy 60 perc 40 másodperces lemezt, csak, hogy minden kikacsintás elférjen rajta. Mire azt a szűk keresztmetszetet megállapítottuk, amit a[z akkori] tagok szeretnek és/vagy hajlandóak eljátszani, a zene bő 60%-a egyszerűen lemorzsolódott. Ezt mindenképpen el szerettem volna kerülni a következő nekifutás alkalmával.
A fejlődés persze természetes folyamat, hülyén is érzem magam, hogy látszólag így rácsodálkozom, de el kellett kezdenem felülvizsgálni a korábbi munkamódszert, és végeredményt, és ez sokszor nehéz. Egy koncert hevében, vagy 150-el döngetve az autópályán, vagy egy házibuliban meghallva a saját nótát, elég hangulatromboló, hogy én, mint alkotó, akinek lehetősége volt dönteni, hogy egy-egy dal milyen legyen, már csak a "hibákat" hallom benne. Már pedig, ahogy telt múlt az idő, én egyre érzékenyebb lettem erre, és nem csak erre. Elkezdtem jobban figyelni másokra, és visszamenőleg is igazat adtam néhány kérdésben azoknak, akik próbáltak erről-arról lebeszélni. Hogy megbántam-e bármit? Dehogy! Félreértés ne essék. Az első anyag útkeresés. Mindig mindenkinek. Ezt akkor is mondtam, de csak azért, hogy elhárítsam a gyanúsítgatást. Most viszont már tudom mit jelent. És idő is éppen elég volt rá. Bár sajnálom, hogy nem voltunk termékenyebbek.
Fontos részlete az előzményeknek, hogy a tagcserék időről időre pokollá tették az életünket. Nem is az a legrosszabb, hogy elveszítünk egy-egy társat/barátot/segítő kezet a csapatból, hanem, hogy mindegyik hagy maga után egy egységnyi lelkiismeretfurdalást. "Ha mi mindent jól csinálnánk, biztosan mellénk álltak volna Ők is." Vagy valami ilyesmi. Ilyenkor ha el nem is bizonytalanodom, igenis felhívja a figyelmemet arra, hogy érdemes kicsit átgondolni a hogyan-továbbot, és nem ragaszkodni minden hülyeséghez feltétel nélkül, mert hamarabb szaladunk bele ugyanabba a pofonba mégegyszer és mégegyszer, mint gondolnánk. Na ez tartott idáig.
Miután ezen az egészen átrágtuk magunkat oda-vissza-sokszor, a többi már gyorsan ment. Hallgattunk új zenéket, megismertünk új arcokat, előbb-utóbb megfogant az inspiráció, aztán már csak egy kis pénz kellett, és hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy az egész már élesben megy. El kell mondjam nektek, ilyen keményen én még életemben nem dolgoztam semmin. Elkerülhetetlen - bár törekednék rá -, hogy bele ne menjek a hogyvolt-ba, minden esetre azt gondolom érdemes végig zongorázni, még, ha csak a saját tanulságok levonogatása végett is.
Node kezdjük az elején.
2015 elég laza volt. '14 őszén turnéztunk, azt ugye még heti szinten naplóztam itt. '15-öt közmegegyezéssel a dalszerzésnek szenteltük, megcélozva az őszt, mint lélektani határt, mire készen szeretnénk lenni. Nem volt könnyű. Egyfajta átlényegülés kellett hozzá. Próbaterem, bezárkózás, az együtt töltött idő újraosztása. Mert ez az idő kevés. Mindegyikünk élete eléggé kaotikus, tele többé-kevésbé komoly foglalkozásokkal, amiket a szabadidőből kell kigazdálkodni, nem sok marad a zenekarra. Ami meg mégis, azt - valamelyest érthető módon - mindenki a bulinak szentelné. Szeretem úgy mesélni, hogy egyedül én kattogok évek óta azon, hogy lemez kéne inkább koncertek helyett, de ez nem teljesen igaz. A srácok közül ketten még egyáltalán nem szerepeltek teljes értékű kiadványunkon. Ez nyílván valóan mindkettejüknek fontos, de, hogy az egyikük történetesen az énekes, extra jelentőséget kölcsönöz a dolognak. Szívás úgy reklámozni magunkat, hogy "hallgasd meg a zenét, de az éneket csak félig, mert már új emberünk van rá". Sőt...meddő. Aki meg nyíltan kevésbé leli kedvét a dalszerzői munkákban, az is belátta, hogy az aktualitás hiánya szépen lassan kinyír minket.
Most rászántunk egy egész évet, hogy meglegyen az új cucc. Ez is kevésnek bizonyult. Nem is a nulláról kezdtük, hiszen az anyag bő egyharmada már évek óta velünk "utazott", de be kellett látni, hogy képtelenek vagyunk az általános zenekari tevékenységeket egyszerre, egymással párhuzamosan folytatni. Éveken keresztül szerveztük turnéból-turnéba az életünket, és mondogattuk egymásnak, hogy most majd erre is figyelünk menet közben, de valójában szó sem lehetett róla. Amikor a vasárnap reggel az úton ér minket, több koncert fáradtságával, másod/harmad/negyednapos fejjel hazaesve, alig pár óra alvás után, ha meg volt beszélve, ha nem, akkor sem álltunk neki próbálni. De ha neki is álltunk volna, elképzelni is alig tudom, milyen ötleteink születtek volna azok között a körülmények között. Egyszerűen szükség volt rá, hogy "befagyasszuk" a zenekart a dalszerzés idejére. Ebbe került.
Hogy van-e lelkiismeretfurdalásom? Van. Már amennyi. Sajnos mellettem sem könnyű. De szögezzük le, hogy az ihlet nem programozható. Bár ezt minél többször mondom, annál inkább mentegetőzésnek tűnik. És már kurvasokszor mondtam. Másfelől, egyáltalán nem mindenkinek voltak dalszerzői ambíciói [egyébként ez a zenekarok többségével így van, csak nem mondják], és aki ilyenmódon "várakozásra kényszerült", annak joggal tűnhetett egy örökkévalóságnak az egész. Persze szörnyű káosz tud lenni, amikor mindenki mindent azonnal akar, néha már én is felismerem azokat a szituációkat, amikor bölcsebb csendben félre állni. :-) Egyébként többször felmerült, hogy már vagy három EP-t készíthettünk volna a halmozódó témákból. Ez igaz. De az is igaz, hogy 5 év vergődés után, nem tudnék a szembenézni a tudattal, hogy egy "rövidke nagylemezre" sem futotta a kreativitásból.
Az idő pedig egy furcsa tényező. A legnagyobb, tizensok lemezes zenekarok esetében - általában - pont az jelent jót, ha tovább húzódik 1-1 album elkészítése. Ebből derül ki, hogy tényleg megdolgoznak vele. Akik évente szarják a lemezeket, hogy pörgessék a boltot, a legkevésbé sem nyúlnak le a vödör aljára, hogy biztosak legyenek benne, hogy az aktuális cucc is komoly fejezet legyen a történetükben. Csak a kötelező.
De mi nem ilyenek vagyunk. Nekem fontos, hogy büszkék legyünk a dalokra, amiket írunk. Nem tudom, hogy ez merőben más szubkultúrákban is így van-e, de sok új dalt/lemezt meghallgatva az az érzésem, hogy az alkotó csak eszközként tekintett a zenére, mint a "növekedési" folyamat részére, és nem fontos neki, hogy alkotott-e valami lényegeset, ami önmagában is jó, és meghatározó. Persze a "klasszikus" bandákon is látszik ez a "sorlemez szindróma", de Ők legalább a kezdetekkor tele voltak munícióval, ami azért nem is öt perc alatt fogyott ki. Ma már viszont a legkezdőbbek is azonnal publikálnak, amikor még semmi valódi nincs a kezükben, csak remélik, hogy előbb-utóbb belejönnek, addig is tesztelik, hogy mekkora rájuk az igény. Ez az, amiben az öregek ténylegesen jobbak voltak. Nem tudok egy korai Metallica, vagy mondjuk Guns'n'Roses nótára úgy tekinteni, mint valami kezdetleges, útkereső, kísérletező, félkész termékre, amit még azelőtt adtak ki, hogy megtanultak volna zenélni. Nem. Ezek a dalok önálló életet élnek, teljes értékű fejezetek egy hosszú történetben, de nem "csak demók", vagy ilyesmi, jelentőségük van. Na ezt szeretném én is, ez hiányzik.
Néha eszembe jut, hogy olyan rétegműfajokban is vannak óriási világklasszis zenészek, ahol teljesen másban merül ki az ambíció. Például egyáltalán nem szempont több ezres tömegek előtt játszani, nem is törekednek rá. Mondjuk a fúziós jazz. Másfél órás lemezeket adnak el sznoboknak, pub-okban lépnek fel a Broadway-en, vagy színházakban, szmokingban ücsörgő arcok előtt, az elismerések nagy része elsősorban szakmai, a pénzük pedig szessönökből, filmzenékből, meg úgy általában a több-lábon-állásból van. Ebben egy bizonyos pontig én is örömömet lelném, node utána? Általában arra jutok, hogy az a csávó is csak hallgatja a kocsiban a saját lemezét, és kész. Amennyivel komolyabb zenész, annyival magasabbak az elvárásai magával szemben. Nálunk egy darabig az is vitatéma volt, hogy mi értelme új anyagban gondolkodni? Úgyse vagyunk zsenik, nincs ebben a műfajban már semmi, amit ne csinált volna meg előttünk ezer másik banda, a fizikai megvalósítás egy vagyonba kerül, miért nem lehet csak koncertezni, oszt kész? Az én válaszom egyszerű: mert unom. És én is hallgatnám a kocsiban. És, ha ez bekövetkezik, nem akarok kifogásokat keresni. Amilyenre sikerül, úgy szeretném késznek tekinteni, se "hibák", se kellemetlen kompromisszumok nem kellenek. Ez már most elég magas léc. És a közönségre még nem is gondoltam. :-)
Érdekes tapasztalat például, hogy hogy jártam, amikor lemezborítóhoz kerestem grafikust. Sok mindenkit megkerestünk, hogy rajzoljon nekünk, de irgalmatlan árakkal szembesültünk. Elég összetett koncepciót szerettünk volna megrajzoltatni, de még így is soknak tűnt. Persze több területen is szembesültünk vele, hogy az 5 évvel ezelőtti számok már nem stimmelnek, de arra mégsem gondoltam, hogy ekkora lesz az "infráció". A dolog pikantériája, hogy mivel a profi grafikus profi zenekarokhoz van szokva, fesztivál headliner-ekhez, meg slágerlistás "sztárokhoz", még meg is lepődtek azon, hogy nekünk mondjuk nincs pénzünk a zenélésből, és közvetlenül azért "érezzük meg" ennyire, hogy egy ilyen járulékos összeget ki kell köhögni, mert a saját kis összekuporgatott zsebpénzecskénkből van, és se kiadó, se szponzor, se management nincs mögötte a produkciónak, ráadásul még tervezett eladásokra sem kalkulálunk, hogy az egészet "befektetésnek" foghassuk fel. Mindeközben ez csak körítés, és még vagy egy tucat hasonló kiadás vár ránk, mire felvesszük, megjelentetjük, és bemutatjuk a cuccot. Persze Ők nem hibásak ebben, csak szimplán meglepő, hogy nincsenek képben a zenészlét ilyen vetületeivel. Egy nagy graffiti elkészítése sem olcsó, mégis rengetegen űzik a műfajt. Mi szeretnék minőségi cuccot kiadni a kezeink közül, az ilyen helyzetekben mégis csak egy választásunk van, virítani a lóvét. Jajj, micsoda tanulságok.
Törjük is itt meg a sztorit, ennyi merengés egyszerre bőven elég lesz, a folytatásban röviden összefoglalhatjuk a hogyvolt-ot, és néhány alternatívát is megosztok Veletek, hogy mit tervezünk, hogy lát majd napvilágot a cucc, elkerülve az ígérgetést, mert még elég sok minden képlékeny, csak az biztos, hogy lesz. :-)
Rákendroll addig is, jó volt Nektek újra mesélni. :-)
TGer
